Kovács Balázs / Xrc

[ english / magyar ]

Projektek:

- 2017-Off-On
- 2016-Webcards
- 2016-Soundraw-cella
- 2016-Copyright_song
- 2016-0,00000038580247_Hz
- 2014-Rendrakas_a_szantofoldon
- 2014-IEM_logo_song
- 2014-Blaues_Rasuchen
- 2013-Torott_Ablak_Galeria
- 2013-Torokban
- 2013-Sounds_of_Pictures
- 2013-SoundDraw
- 2012-video_works_for_mobile_contemplation
- 2012-Pixels_on_Waves
- 2012-Ornamental_movie
- 2012-Descent_on_the_Pine_Creek_Road
- 2011-artuditu_presents_va-friends_are_electric_
- 2011-Voices_of_Egypt
- 2011-Network_Drive
- 2011-Ledrain
- 2011-Brno_videodok1
- 2010-Machine_beggar
- 2010-Figyellek
- 2010-0.01_Hz_Sine_wave
- 2009-Vinyl_sleeve_player
- 2009-Dna_data_sonification
- 2008-Computer_controlled_vinyl_player
- 2007-Termelodes
- 2007-Spam_poetry

Szövegek:

- 2015-ezmba-tortenet
- 2014-no_input
- 2014-Mas_hangok
- 2011-A_szabadsag_csupan_latszat
- 2010-Hang-zene-halozat
- 2009-Erzekszervek_parbeszede
- 2009-Chowning
- 2008-Kalozkodj
- 2008-Hanghalozatok_es_a_metakomm
- 2006-Hattyuhaz
- 2004-deepen
- 2004-csendtoresek
- 2004-Maganmuveszetek
- 2004-Banky
- 2003-Uhfest
- 2003-ModernitasEcho
- 2003-KimCascone
- 2003-Hungaroton
- 2002-KalmarLaszlo_Notturno
- 2001-pithagoreus_zene

CV

szovegek/2014-Mas_hangok.txt


In: Flash Art 2014/12.
-----------------------------------

Kovács Balázs
Más hangok
Az érzékelhető határán

Műcsarnok, Budapest, 2014. október 18. – november 23.


“Avagy előbb tán szét kell zúzni a fület, hogy a szem tanuljon meg hallani?”
(Friedrich Nietzsche)

Ahogyan a magyar hang szó jelentése számos, árnyaltabb alakot ölt különféle idegen nyelvekben, ugyanúgy megtapasztalható a szóalakhoz kötődő bizonytalanság más, a belőle képzett kifejezések révén is: míg a hangulat a szoros lelki kapcsolat, a hangos a vele járó zavarkeltés és kizárhatatlanság jele. A köznyelv jól érzékelteti, hogy a hanggal, valamint művészeteivel (beleértve elsősorban a zenét, de ugyanúgy a hangjátékot, hangművészetet vagy éppen a szférák zenéjét) mindig társult egyfajta homályos, szubjektív interpretáció, ami feltehetőleg megfoghatatlanságából ered, és ami által képesnek érezzük arra, hogy vagy távolabbi, vagy pedig sokkal bensőségesebb kapcsolatot teremtsen alkotó és közönsége között, mint a vizualitás által közvetített művészeti formák. Amíg a hang eme függő (hanging) szabadosságáról beszélünk, addig igen könnyű Az érzékelhető határán című kiállítás kapcsán bevezetést adni a hangművészethez – és igen nehéz ezen a bevezető szinten túllépni. Recenziómban mégis kísérletet teszek mindkettőre.


A kiállítás kulcsszava a hangművészet (sound art, néha sonic art, audio art), ami nem régi keletű fogalom, ám forrásait tekintve klasszikus műforma. Jelentése a fentiekből eredően nem teljesen egyértelmű: míg a német szakirodalom a térben elhelyezett, annak vizualitásával együtt értelmezendő akusztikai művészetként, vagyis voltaképpen hanginstallációként nevezi meg, addig az angol nyelvterületen a hangot középpontba állító (vagy netán épp azt megtagadó) képzőművészeti alkotásokon túl a zenét alapjaiban megkérdőjelező kompozíciókig terjed. Általánosságban azért elmondhatjuk, hogy a hangművészet egy kísérlet az (experimentális) zene képzőművészeti lehorgonyzására. Ezzel el is érkeztünk a zene és vizualitás kommunikációs csatornáin mozgó, de mégis azok hagyományaitól, szabályrendszerétől független területre.


A függetlenséget igen fontos jellegzetességnek tartom a hangművészet körvonalazása során. A zene – különösen az instrumentális zene – absztrakt jellegéből eredő homályosságának köszönhetően nagyon ritkán tartozott a tiltott alkotások közé a történelem során, a mozgósító ereje által köré szerveződő szubkultúrák viszont annál inkább. A hangművészet általam ismert alkotóinak mindegyike hordozza ennek a kettősségnek a jegyeit: gyakorta a betiltás, a közöny, a támogatás hiánya ellenére végzik tevékenységeiket, autodidakta módon képezik magukat, kreatív munkájuk autonómiáját egyéb megélhetési bevételeikből fedezik, nem várnak ösztöndíjakra, külső támogatásra, ellenben motorjai a közösségi terek, a foglalt házak, a „szelíden radikális” életformák kialakításának. Politikai értelemben vett függetlenségük így nem kérdés, sőt: függetlenségük tetőtől-talpig apolitikai állásfoglalás. Ez nemcsak az alkotói hozzáállásra, hanem a létrehozott művekre is vonatkozik, ezért is tartom szimbolikusnak, hogy ez a kiállítás épp most és épp a Műcsarnokban kapott helyet. És ha a fentiek nem is érvényesek minden kiállított munkára és alkotójára, a kiállítás szellemiségét mélyen átszövi az a természetes játék, amit a hangművészetre jellemző munkamódszer, alkotói hivatás közösségi ereje, vitalitása ösztönöz.


A hangművészet alkotóira jellemző szelíden radikális munkamódszer eredményeinek tarthatjuk a kiállításon szereplő munkákat: azok többségére jellemző, hogy az érzékelhető határán innen vagy túl, de olyan szélsőséges irányban foglalnak helyet, hogy gyakorta magának a műnek az észlelését is megnehezítik. Ilyen végletet képvisel hans w. koch Kvintköre (2006-2014): a teremben található, körben elhelyezett 12 hangszóró eleve tekintélyt parancsoló apparátus. A kör közepén egy analóg óra számlapjaát látjuk, mutatói is azt sugalmazzák, hogy valami biztosan történik – mégse hallunk semmit. Érdemes addig fülelni, keresni, várni, amíg csak-csak észleljük – a többi teremből beszűrődő zaj mellett is – a hangszórók saját, már-már kozmikus rendben megszólaló akkordjait, a negyed óránként érkező váltásokat. Nem csillogásával, hivalkodó mivoltával akar feltűnővé válni a mű, sokkal inkább azzal, hogy kiköveteli tőlünk a saját idejét – azt a fél órát, amíg kibonthatja számunkra önmagát. Már ha engedjük.
Némiképp hasonló a helyzet Christian Skjødt monumentális hangszóró-installációjával a bejárati teremben. A Rezonáns zavarok III. a terem aktuális fényviszonyainak megfelelő hangot szólaltat meg a felfüggesztett hangszórók erdejében. Itt már egyértelműen beazonosítható a művet hordozó eszköztár, sőt, minden a szemünk előtt történik: a fényérzékelő szenzorok és erősítők a falra rögzítve, kábeleik, melyek külön-külön vezetnek a terembe lógatott 200 hangszóróig, sorra nyomon követhetők. Ellenben magának a hangzó végeredménynek az érzékelése akkora időt igényel a befogadótól – a különbségek órák elteltével tapasztalhatók csak meg, ha egyáltalán –, amekkorát a kiállítás látogatója aligha tud rászánni. A vizualitás hatása nyomán azonban talán el tudja képzelni, hogy az akusztikai tartalom is hasonló erejű lehet.
Szintén a műforma által megkövetelt időigény ad helyet Várnai Gyula A gondolat formája című munkájának. Egy kilövést és becsapódást hallunk, a kettő között eltelt utat pedig szabadon tételezhetjük. Ugyanez a mechanikusság ad értelmet Blazsek András pavilion-PAVILON című munkájának, amely két izolált tér között orsós magnókkal teremt akusztikai kapcsolatot, miközben az általuk keltett természetes zörejeket írja át a hangszalagon tárolt mágneses hullámmá, majd vissza.


Az épület fizikai-politikai állapotára reflektál Carsten Stabenow Axon elnevezésű munkája is. A tetőt és az alagsort összekapcsoló zongorahúr rezgést közvetít, melyet felerősítve hallunk: az erőteljes, rezonáns, mozdulatlan zúgás-búgás az épület erejénél fogva nem hagyja magát kizökkenteni, megtörni. A kifeszített húr minimalizmusa vizuális értelemben gyakorlatilag értékelhetetlen, de ez épp elég ok ahhoz, hogy szemünket kiiktatva pusztán fülünket kinyitva járjuk körbe a teret, megfigyelve a visszaverődések okozta apró változásokat.
Szintén az épület adottságaira épít az egyetlen ablakos teremben elhelyezett hangfelvétel-sorozat. Arturas Bumšteinas Ablakok címen sugárzott felvételei szélgépek hangját adják vissza, ezzel a nyitottság, a szellőztetés illúzióját sugalmazzák, miközben a látogató a külvilág fényein kívül csupán a hangszórókat találja a teremben.


Tágabb értelemben már nem az épület, sokkal inkább a tér kitöltésére, megkomponálására tesznek kísérletet Thanos Chrysakis és Bernhard Gál térkompozíciói is. Bár esetükben nem érzem úgy, hogy a rendelkezésre álló teret be is töltenék, mindazonáltal ezek az architektúrára épülő alkotások talán nemcsak a kiállítótér irányában, hanem kifelé, a külvilág irányában is antennaként működnek.


A kiállításon kissé alulreprezentált interaktív installációk sajátos színt képviselnek: egyrészt végre valamit a látogató is kipróbálhat, másrészt viszont ennek az aktivitásnak az eredménye éppenséggel kontraproduktív. Különösképpen igaz ez a Binaura csoport Alpha című munkájára. A térben elhelyezett kövek nélkülünk nyugalmi állapotban vannak. A közelükbe érve, hirtelen mozdulatok megtétele esetén harmonikus kapcsolatuk felbomlik, s növekedni kezd a „zajosság” – azaz interakciónk a rendszert kimozdítja eredeti állapotából. Nagy Gergő Cycle of Two címet viselő terében ez a folyamat korántsem ilyen egyértelmű: a tér és a benne lévő látogató közti kommunikáció árnyaltan, észrevétlenül jelenik meg, nyitva hagyva a kérdést, hogy valóban változtattunk-e valamit vagy csak részei voltunk egy nagyobb kiterjedésű folyamatnak?
Az eddigiekhez képest más megközelítést képvisel Jozef Ceres és Jon Rose Hogyan észleljük a virtualitást? című tere. Ebben az esetben ugyanis egy (fiktív) hangművész, Johannes Rosenberg életrajzát, munkásságának dokumentumait tekinthetjük meg. Kevesebb időt nem, ám annál több konceptuális empátiát igényel az adatok feldolgozása a többi, sokkal érzékibb alkotás mellett. Miközben éppenséggel azt a kérdést teszi fel a műalkotás, hogy érdemes-e egyáltalán hátrahagyni valamit egy kimondottan efemer műformával dolgozó alkotónak.
Személyes kedvencemet, a legkevésbé érzékelhető, antitrendi alkotást hagytam utoljára a felsorolásban. Gerardo Nolasco Magaña A szimbolikus erőszak édes suttogása című madárkája a bejárat előtt folyamatosan, a múzeumi nyitvatartástól és mindattól függetlenül csiripel, hogy bárki észreveszi-e, megérti-e a hangművészet szabadságáról fentebb írottakat.
Összegezve: egy hiánypótló, ugyanakkor mégsem minden hiányt bepótló, autonóm, szubjektív válogatást hordozó kiállítást mutat be a Műcsarnok Rózsás Lívia és Sőrés Zsolt szervezésében.