Kovács Balázs / Xrc

[ english / magyar ]

Projektek:

- 2017-SDcard
- 2017-Off-On
- 2016-Webcards
- 2016-Soundraw-cella
- 2016-Copyright_song
- 2016-0,00000038580247_Hz
- 2014-Rendrakas_a_szantofoldon
- 2014-IEM_logo_song
- 2014-Blaues_Rasuchen
- 2013-Torott_Ablak_Galeria
- 2013-Torokban
- 2013-Sounds_of_Pictures
- 2013-SoundDraw
- 2012-video_works_for_mobile_contemplation
- 2012-Pixels_on_Waves
- 2012-Ornamental_movie
- 2012-Descent_on_the_Pine_Creek_Road
- 2011-artuditu_presents_va-friends_are_electric_
- 2011-Voices_of_Egypt
- 2011-Network_Drive
- 2011-Ledrain
- 2011-Brno_videodok1
- 2010-Machine_beggar
- 2010-Figyellek
- 2010-0.01_Hz_Sine_wave
- 2009-Vinyl_sleeve_player
- 2009-Dna_data_sonification
- 2008-Computer_controlled_vinyl_player
- 2007-Termelodes
- 2007-Spam_poetry

Szövegek:

- 2015-ezmba-tortenet
- 2014-no_input
- 2014-Mas_hangok
- 2011-A_szabadsag_csupan_latszat
- 2010-Hang-zene-halozat
- 2009-Erzekszervek_parbeszede
- 2009-Chowning
- 2008-Kalozkodj
- 2008-Hanghalozatok_es_a_metakomm
- 2006-Hattyuhaz
- 2004-deepen
- 2004-csendtoresek
- 2004-Maganmuveszetek
- 2004-Banky
- 2003-Uhfest
- 2003-ModernitasEcho
- 2003-KimCascone
- 2003-Hungaroton
- 2002-KalmarLaszlo_Notturno
- 2001-pithagoreus_zene

CV

szovegek/2004-Banky.txt

In: Echo
-----------------------

Képzeletbeli karnevál
Bánky József ünnepi hangversenye
2004. október 21. Zenepark

Október 21-én este ünnepi hangversenyt adott a Zeneparkban alkotó pályájának ötvenedik évfordulója alkalmából Bánky József, Pécsett működő zongoraművész és zenetanár. A több mint kétórás műsor Scarlattitól a Kurtág-inspirálta saját művekig ölelte fel a zenetörténet, mindezt egyéni interpretációban és emlékek kusza hálózatával dúsítva.
A szenior előadóművészekre általánosságban elmondható, hogy az említett, rutinos és lezárt előadásmódot a legváratlanabb helyeken fel-felszakítja üde jellemük, tanulságos játékra invitálva az ifjú közönséget. Esetünkben ez máshogy állott, hiszen a javarészt közép- és időskorú megjelentek eleve magukkal hozták megérintettségükből eredő frissességüket, ami a helyszínen gátolja a konvenciók átlépését. A találkozás eredménye − bár mindkét fél elégedetten távozik −, hogy az előadó csak az esztétikai kommunikáció közös nevezőjének felszínén kap pozitív visszajelzést.
A nagy ívet átfogó műsorszerkesztés hátteréből kiolvashatóak a fél évszázados művészi pályát övező valóság, az általános ízlés elvárásai: a súlypont a perifériák helyett félúton, Liszt Ferenc munkásságában, illetve a romantika és az impresszionizmus stílusjegyeinek határán jelentkezett, kétségtelenül virtuóz átiratban közölve az ettől független komponistákat is. Különös jelentőségű e sorban Domenico Scarlatti néhány csembalószonátájának interpretációja, melyekből felváltva sugárzott a jelenkori Bach-, Schubert- és Chopin-kép, valamint a századelő dzsessz-zongoristáinak formavilága. A válogatás fokozatosan átfestette a B-A-C-H fantázia és fúga által hagyott sötét tónusú képet: a Bánky munkásságát végigkísérő Liszt-mű precíz előadása során mintha elszabadult volna a realista képzetekkel társult vezérmotívum, bepillantást engedve két kései művészsors találkozásába, mély párhuzamaiba. Az előadó virtuozitása, tapasztalata és a játszott mű hangulata végül egyaránt találkozott Beethoven variációinak bemutatásakor: az előadás könnyedsége mögött csupán a melléütések sora mutatott rá a háttérben munkáló hihetetlen erőfeszítésre és koncentrációra.
Sajátos státuszt képeznek a műsorban Bánky saját művei, melyek a szerzői vallomás szerint különféle zenei befolyások lenyomatai: Debussy, Satie, Kodály és Kurtág egy képzeletbeli kávéházban váltja egymást a zongoránál. Szintén más közegbe kívánkozott volna Schumann Karneváljának − melynek első megszólaltatói között természetesen Liszt is szerepelt − előadása, minthogy a darab sugárzása, a mű áhított társadalmi szerepe megtört a koncert elkeserítő helyszínén; a színpad hátterében elfedett szimfonikus hangszerek nem a női maszkok imitálása, hanem a másnapi próba kedvéért maradtak és türelmetlenül domborultak a színpadon. Mindezekkel együtt a kiváló műsorban csak akkor részesülhetett a közönség, ha szemét az előadóhoz hasonlóan behunyva szabadon engedte képzeletét.
Az átlag mozifilmnél is hosszabb műsor végére Bánky saját bevallása szerint is „belejött“: a négy ráadás − Liszt, Rahmanyinov, Chopin és Gershwin művei − valódi ünneppé váltották a programot.
A koncertet az elismerés hangjai mellett végigkísérte egy sajátos szótlanság: az előadó megjelenését nem kísérte kommentár, az összes narratív megszólalást is írásban, a programfüzettel együtt kapta kézhez a százötvenfős közönség. Bánky más módon is indítványozta, hogy a fülek kizárólag a művekre fókuszáljanak: az előadás ritmusát nem zavarhatta meg a kottalapok cseréje, hiszen a mester több mint kétórás műsora során mindent fejből játszott. Az intim némaságot otrombán megtörte xy köszöntője a műsor végén, majd zajos távozása a ráadás közben. Ezt is írásban kézhez kapva, megalázó ereje bizonyosan csökkent volna.