Werner Heisenberg, A rész és az egész – Beszélgetések az atomfizikáról
Gondolat Kiadó, 1978, ford. Falvay Mihály

38-40.oldal

− “Vagyis más szóval azt állítod – kérdezte Walter -, hogy aki tenni akar valamit a kulturális haladásért, annak figyelembe kell vennie a kor történelmi szükségszerűségeit? Például, ha Mozart történetesen kortársunk lenne, ő is atonális, kísérleti zenét szerezne?”
− “Gyanítom, hogy igen. Ha Einstein a tizenkettedik században élt olna, semmi jelentős tudományos felfedezés nem fűződne a nevéhez”
− “Talán nem teszitek jól, hogy olyan nagy nevekkel dobálóztok, mint Mozart meg Einstein – szólt közbe Walter anyja. – Kevés embernek adatik meg, hogy ilyen fontos szerepet játsszék. A nagy többség szűk körben, csendesen dolgozik; a legtöbbnek közülünk is ezzel kell megelégedni és csak azt kérdezni, hogy Schubert B-dúr Triójának játszása nem ad-e nagyobb kielégülést, mint a gépek tervezése vagy a matematikai formulák írása.”
Egyetértettem Walter édesanyjával, mondván, hogy ugyanilyen kétségeim voltak, és megemlítettem Sommerfeld Schiller-idézetét: “Amikor a királyok építkeznek, van dolguk a fuvarosoknak.”
− “Mindnyájan így vagyunk ezzel – jelentette ki Rolf. – Mi, akik muzsikusok akarunk lenni, iszonyú sokat dolgozunk, hogy úrrá legyünk hangszereinken, és reális reményeink szerint így is jó, ha másodosztályú zenészek leszünk. Ti pedig hosszú-hosszú órákat fogtok töprengeni olyan szerkentyűk felett, amelyeket mások bizonyára avatottabb kezekkel konstruáltak, vagy pedig a nagy mesterek matematikai gondolatait fogjátok újra meg újra végignyomozni. Bizony, ha egyszer visszatekintünk mi, zenei »fuvarosok«, nem dicsekedhetünk majd valami sok eredménnyel: életünk észrevétlen lobban el a tündöklő muzsika lángjában; vigaszt csak egy-egy különösen jól sikerült interpretáció fog nyújtani. És hasonlóképpen, ti tudósok, alkalmanként talán egy-egy összefüggést majd valamivel jobban magyaráztok, mint bárki előttetek; egy folyamatot talán pontosabban fogtok meghatározni. De egyikünk sem remélheti, hogy úttörőmunkát végez, hogy döntő jelentőségű felfedezések fűződnek majd a nevéhez. Még akkor sem, ha történetesen olyan területeken dolgozik, amelynek számos pontja mai napig is felderítetlen.”
Walter édesanyja, aki végig élénken figyelt, most megszólal, de talán inkább magához beszélt, mint hozzánk, mintha beszéd közben próbálná megfogalmazni a gondolatait:

− “Meglehet, hogy egészen más a királyok és a fuvarosok példabeszédének valódi értelme. Persze, első pillantásra úgy tetszik, csakis a királyoké a dicsőség és a fuvarosok munkája alantas, lényegtelen. De talán pont a fordítottja az igaz. Talán a királyok dicsősége éppen a fuvarosok munkájára épül; hosszú-hosszú évek fáradságos, öröm- és sikerérlelő munkálkodására. Talán Bach, Mozart és a hozzájuk hasonlók csak azért lehettek a zene királyai, mert két hosszú évszázadon át lehetőséget kínáltak oly sok kisebb tehetségű zenésznek, hogy gondolataik ismételt tolmácsolásával egyre több szeretetet, egyre több lelkiismeretes, minden részletre kiterjedő figyelmet halmozzanak fel. És a közönség, amely meghallgatha a nagy muzsikusok üzenetét, szintén részt vállal ebből a gondos, aprólékos munkából. Vegyük csak a történelmi fejlődést – légen szó akár művészettörténetről, akár a tudomány történetéről -: minden egyes ágazatnak megvannak a csendes, lassú fejlődésben eltöltött periódusai. Végtelenül fontos azonban ezekben a szakaszokban is a részletekre kiterjedő, gondos munka. Feledésbe kerül minden, amit nem szívvel-lélekkel végeztek; nem lesz méltó a megemlékezésre. Egyszerre csak aztán ezek a lassú folyamatok, melyek során az általános történelmi fejlődés egy-egy konkrét területen megteremti a változások lehetőségét – ezek a folyamatok tehát mintegy rajtaütésszerűen új lehetőségekre, váratlan távlatokra nyitnak ablakot. Az új távlatok pedig bűvös erővel vonzzák a tehetséges embereket, és így történhet, hogy a világ egy-egy viszonylag szűk kis körzete egy-két évtized leforgása alatt lenyűgöző műalkotásokat, vagy rendkívül fontos tudományos felfedezéseket hoz létre. Így például Bécs a tizennyolcadik század vége felé csak úgy ontotta a klasszikus muzsikát; a Németalföldön pedig a tizenötödik-tizenhatodik század fordulóján aranykörát élte a festészet. Nem vitás, hogy csak nagy emberek fejezhetik ki az új szellemi tartalmat; csak ők teremthetik meg azokat a formákat, melyek megszabják a további fejlődés irányát, de ezt az új szellemi tartalmat nem ők maguk hozzák létre.”